A fára mászás fontossága

Rég készülök írni erről, mintegy magamnak is összfoglalva, felelevenítve ezt a meghatározó élményt.

Ugyanis gyerekkoromban hosszú órákat töltöttem a fákon. Néha házikó volt, néha űrhajó, de a fák lettek azok, ahol újra meghatározhattam önmagam és ahol korlátlanul használhattam a képzelőerőm.

A fák ősidők fogva fontos szerepet töltenek be a nyilvánvalón túl is. Elég ha csak a mesékre gondolunk, az égigérő fa, az élet fája, mind átjáró egy titkos, gyakran magasabbrendű világ felé. A felmenőink sorát is szeretjük faként ábrázolni. Egyre nagyobb divat fákat ölelgetni, vagy erdőmerülésbe fogni.

Gyerekkori emlékek

Gyerekként nem címkéztem fel sehogy ezt a mindennapos tevékenységet, kimentem az udvarra és megmásztam minden fát, amit találtam. Álmodoztam arról, hogy később majd úgy ugrálok kötelek segítségével fáról fára, mint Johnny Weissmüller, aki ugyan furán óbégatott közben, de baromi menő volt ahogy szélsebesen haladt a dzsungelben. Ám hiába, nagyapám, aki szívesen készített nekem hintát, csúzlit, nyilat, fakardot, nem haladt a kissé ritkás gyümölcsösben a liánrengeteggel…

Nyaranta viszont a család többi tagja is nekilódult, vödrökkel és létrakkal másztuk meg a kert díszét: a hatalmas cseresznyefát, aminek a teteje jó tíz méter magasra nyúlt. Ősszel pedig a régi Wartburggal mentünk almás kertekbe a ‘szedd magad’ mozgalom virágkorában teli szedni a ládáinkat friss almákkal. Egész nap lehetett, sőt kellett fáramászni, közben annyi jonatánt ehettem, amennyi belémfért.

Volt egy kicsi birsalmafánk, ami a talaj fölött közvetlenül kezdett szerteágazni. Nagyon furcsának találtam, hogy nincs is szinte törzse. Itt ‘lakást’ rendeztem be. Balra fent volt a fürdő, lent, közvetlenül az első fellépésnél a nappaliba érkezett az ember. Kissé jobbra, már egész magasan volt a konyha. Dédimama már nagyon öreg volt akkor, nálunk lakott, mama gondoskodott róla, többnyire egész nap üldögélt, szinte semmit sem látott szegénykém, sóhajtozva teltek öreg napjai. Néha kijött csoszogni a kertbe, ilyenkor néha lecsaptam rá és kértem, hogy jöjjön játszani. Sosem felejtem, hogy micsoda igyekezettel próbált bejutni a birsalmafa ‘nappalijába’, öreg, eres kezeivel próbálta felhúzni magát. Én fentről biztattam, mutatva neki a következő biztosnak tűnő lépést, de sajnos a konyháig nemigen jutott fel…

A fára mászásról ezek az emlékek jutnak eszembe első körben, de volt néhány emlékezetes erdei mászásom is, amikor igazi óriásokon lépdelhettem, platánokon, tölgyeken, ahol még az én fákon edzett idegrendszerem is meg-megremegett.

Már anyaként kedztem el barlangászni, a Pest környéki barlangokat többször is végigmásztuk a fiammal, ugyanazokat a régi érzéseket húzta elő belőlem, amiket a fára mászások jelentettek.

Na de mi történik mászás közben velünk?

A fára mászás jóval több egy kis testmozgásnál. Az egész test összehangolt munkáját igényli, miközben a mozdulatokat a tapintás, az egyensúly és a térben való tájékozódás finom együttműködése vezeti.

A személyiségünk, lelkünk is fejlődik közben. Ha nem jön azonnal a sikerélmény, más útvonalat kell keresnünk, más fogást alkalmaznunk. Sokszor fent derül ki, hogy itt bizony lesz visszaút is és lehet addigra elfáradtunk, lejutni viszont muszáj, de megtanulhatjuk a határainkat felismerni. Az ilyenkor tapasztalt feszültség pedig üzemanyag lesz a folytatáshoz.

Ezek a tapasztalatok nyomot hagynak bennünk. Teljesen más szituációban adhatnak kapaszkodót a nyugalmunk megőrzéséhez, a stressz kezeléséhez, a határaink feszegetéséhez és úgy általában az önismeretünk mélyítéséhez.

Hasznos felismerés az is, hogy a kudarc nem a feladat végét jelenti, ér újratervezni, van lehetőségünk a választásra. A döntés a miénk, annak minden következményével együtt.

És szót ejtek így a vége felé a fantáziáról, ami egyre csökevényesedik, én magamon is érzem, pedig az én gyerekkorom még egészen máshogy telt, mint a most felnövőké telik. Egy fán ott lehetünk, ahol csak akarunk, olyan szerepbe bújhatunk, ami nekünk tetszik. Egy élő szervezthez kapcsolódhatunk általa, részévé válunk valami nálunk hatalmasabbnak, visszatérünk valami ősihez és a természethez. Ennél nagyobb gyógyítónk pedig nem is lehetne.