Volt egyszer, nem is olyan régen, egy erdő, ami pont olyan volt, mint bármelyik másik. Vagyis… majdnem. Mert ha valaki nagyon figyelt, hallhatta, ahogy a fák köhécselnek, ha túl sok szmog érkezett a város felől, vagy ahogy a gombák néha vitatkoznak azon, ki nőtt nagyobbra.
És ebben az erdőben éltek a Mirkalurkák.
Ők voltak a világ legszínesebb segítői: apró, furcsa alakú lények, akiknek a szeme mindig kicsit többet tudott, mint amit elárult. Nem voltak se tündérek, se manók, se koboldok. Inkább… nos, olyan Mirkalurkák. Olyan lények, akik nem férnek bele semmilyen definícióba, mert mindig kilógnak a sorból – és ezt kifejezetten élvezték.
Egy nap különös esemény zavarta meg a nyugodt életüket: valaki elveszítette a jókedvét. Nem csak úgy, hogy elfelejtett nevetni egy viccen, hanem tényleg eltűnt belőle minden derű. Az illető egy gyerek volt a közeli faluból, aki korábban arról volt híres, hogy úgy tudott kacagni, hogy még a varjak is tapsoltak utána a szárnyaikkal. Most azonban szürke arccal ült, és még a szivárványra is csak annyit mondott: „meh”.
Ez bizony komoly baj volt. A Mirkalurkák tudták, hogy ha egy nevetés végleg eltűnik, akkor a világ színei is fakulni kezdenek. És ők, hát… valljuk be, imádták a színeket. Színek nélkül a Mirkalurka olyan, mint a diszkógömb áram nélkül: mozdulatlan, béna és üres.
Összegyűltek tehát a Nagy Mohakő körül.
– „Szerintem küldjük rá a Tiritarka Dalcsapatot, az mindig beválik!” – rikkantotta Rilava, akinek a teste egy nagy színkavalkád volt, mint egy festékrobbanás.
– „Nem, nem, ez komoly ügy. Kell egy hős!” – csóválta a fejét Lilura, a legkomolyabb Mirkalurka (legalábbis ő annak gondolta magát, bár a többiek mindig röhögtek rajta, amikor komoly képet vágott az apró lila szájával).
– „Hős? Nálunk? Maximum egy bohóc…” – szólt bele Zöldlurkó, aki mindig görbe utakon járt, szó szerint: soha nem tudott egyenesen menni és a gombái nélkül egy lépést sem tett.
Végül úgy döntöttek: elindulnak együtt. Nem azért, mert annyira jól ment a feladatra koncentrálás nekik – a Mirkalurkák hajlamosak voltak közben vitatkozni arról, hogy kinek a mintája csillog jobban –, hanem mert tudták, hogy a jókedv-visszaszerzéshez többféle furcsaságra lesz szükség.
Ahogy közeledtek a falu felé, a Mirkalurkák minden lépésnél más hangot adtak ki: volt, aki csengettyűként csengett, más inkább trombitált, és persze ott voltak azok, akik mindig kuncogtak. Az erdőn áthaladva madarak potyogtak le a fákról – nem ájultan, csak mert a nevetéstől nem bírtak a gallyakon kapaszkodni.
Amikor odaértek a gyerekhez, aki szürke tekintettel ült a háza előtt, előadták a legnagyobb műsorukat. Rilava színeket szórt a levegőbe, amik konfettiként hullottak alá. Zöldlurkó háromszor átbukfencezett saját lábán, majd fennakadt egy kerítésen (amit persze hősiességnek próbált beállítani). Lilura pedig elővette a „komoly beszédet”, ami mindig garantáltan nevetségesre sikerült:
– „Kedves gyermek, mi vagyunk a Mirkalurkák, és mostantól felelősséget vállalunk a te jókedvedért, tehát kérem szigorúan, hogy azonnal kezdj el nevetni!”
A gyerek először csak pislogott. Aztán kicsúszott belőle egy halk horkantás. Majd még egy. És mire Lilura már a „komolyság definíciójáról” magyarázott, a gyerek a földön fetrengett a röhögéstől. A színek pedig visszatértek: a hajnal rózsaszíne élénkebben derengett, a rét virágai még vidámabban bólogattak, a naplemente narancsa pedig ezerrel ragyogott.
A Mirkalurkák büszkén tértek vissza az erdőbe. Nem lett belőlük nagy hős, nem kaptak szobrot a faluban – de ők ezt nem is akarták. Ők csak színesek, különcök és kicsit bohók voltak, akik tudták: a nevetés a legnagyobb varázslat.
És ha valaha úgy érzed, hogy elszürkül a világ körülötted, csak hallgass egy kicsit: lehet, hogy a háttérben már ott viháncol egy csapat Mirkalurka, akik épp rád várnak.
De ha nem bíznád a véletlenre, ITT választhatsz magadnak Mirkalurkát, vagy rendelhetsz magadnak egy egész csapatot, a Te színeidben!
Ne maradj le az újdonságokról, kedvezményekről, és szezonális ajánlatokról! Ígérem, mindenről értesülni fogsz!
Az otthonunk nem csupán négy fal és egy tető, hanem az önkifejezésünk egyik legfontosabb színtere. Egy jól megválasztott burkolat vagy egy különleges bútor fontos, de
Lakásavatóra ajándékot vinni külön műfaj.Mindenki szeretne valami kedveset adni, de a bor–csoki–gyertya háromszög már annyira túlhasznált, hogy lassan saját irányítószáma van. A szószostál is előkelő
Van az, amikor beírjuk a keresőbe: „egyedi ajándék ötletek”, majd percek alatt elveszünk a bögrék, kulcstartók és „vicces feliratos” tárgyak végtelen galaxisában. Minden kedves, minden
Holdmogyoró egy csöndes, kicsit furcsa kisfiú volt. Nagyon szerette a természetet és a legjobb barátját, a Nagyfejű kutyát, akinek csak ő tudta az igazi nevét.
