Volt egyszer, nem is olyan messze innen, egy kicsi, lila fényben született Mirkalurka, aki az Égi Kert mélyéről érkezett. A neve Lumira volt, és különleges képessége volt: amikor valaki ránézett, mindig meglátta saját erejét – még akkor is, amikor a hétköznapok zajától ez egészen elhalványult benne.
Lumira egy olyan családhoz indult útnak, ahol két csillag ragyogott: egy nagyobb, erős és kíváncsi, aki már tudta, hogyan kell a világot felfedezni és egy kisebb, puha fényű, aki még csak tanulgatta a ragyogás művészetét.
A két csillag azonban néha összevillant. A nagyobb úgy érezte, a kicsi túl sok fényt kap, és mintha az égbolt szűkebb lett volna számára. Ilyenkor morcos felhők kúsztak a család egére.
Egy ilyen napon érkezett meg Lumira. Leült halkan a polcra, majd Anya tenyerébe – pont oda, ahol a legnagyobb szükség volt rá –, és így szólt:
„A csillagok nem vesznek el egymás fényéből. Ha az egyik világosabban ragyog, a másiknak nem marad kevesebb – együtt viszont még ragyogóbbak lesznek.”
A nagy csillag hezitált. „De akkor miért néznek most többet a kicsire?”
Lumira finoman elmosolyodott. „Mert a kicsi most még tanul ragyogni. És te már olyan fényes vagy, hogy akkor is látja mindenki a ragyogásod, ha a kicsi felé fordulnak.”
A nagy csillag lassan kezdett megnyugodni. Ekkor Lumira odafordult Anyához is, mert érezte, hogy az ő vállát is húzza a sok érzés: szeretet, fáradtság, türelemetlenség, bűntudat.
„Két gyerek – két világ. Nem tökéletes anyára van szükségük, hanem olyanra, aki emberi, sebezhető, őszinte, és mindig visszatér hozzájuk. Amit adsz, elég. És amikor elbizonytalanodsz, csak nézz rám. Én tartom a fényt addig, amíg te egy pillanatra kifújod magad.”
Azóta Lumira ott lakik velük. Néha a polcon, néha a falon lógva, néha Anya tenyerében. És minden alkalommal, amikor ránéznek, eszükbe jut: a szeretet ha kétfelé árad is, nem csökken, a fény együtt sokszorozódik, és mindenki elég jó, úgy, ahogy van.
Amikor a két csillag – a nagyobb és a kisebb – lefekszenek este, Lumira minden este odalép hozzájuk. Fénye finoman lila, mint egy álom kezdete, és így szól: „Most hunyd be a szemed, és engedd, hogy a mai nap lassan visszasétáljon az égbe. A szeretet bennem nő, mert együtt ragyogunk. A mai napot elengedem, a holnapot szeretettel várom. A nagy csillag fontos. És a kicsi csillag is fontos. És Anya fénye elég ahhoz, hogy mindhármunkat megtartsa.
